Tóth János bőrdíszműves

Tóth János 1977-ben kapta meg a mesterlevelet, azóta folyamatosan iparos, egyéni vállalkozó. Alapító tagja volt a híres Kiliti pulóverpiacnak. 1983-ban kézműves minősítést szerzett, több mint harminc zsűrizett terméket alkotott. Néhány darab egy általa kifejlesztett technika alapján készült. Préselt motívumaihoz a klisét, valamint ostoraihoz a díszes nyeleket is híres fafaragó mesterek készítették. 1985-ben elnyerte az Ipar Kiváló Mestere címet, majd a Kiváló Kisiparos Kitüntetés ezüst fokozatát is. 2003-ban huszonöt éves ipartestületi tagsága elismeréseként oklevéllel és Aranygyűrűvel tüntették ki. Jelenleg Tóth János tabi bőrdíszműves igényesen varrott, díszített táskáiban, öveiben, apróbb kiegészítőiben gyönyörködhetünk. Nagyon értékes és ritka darab a mester által bőrből készített és dombornyomott, kazettás szekrényajtó, melynek sablonjait ismert faragóművészek készítették.

Bakos Gyuláné született Lengyel Erzsébet keresztszemes kézimunkái

A Szabolcs megyei Kraszna folyó partján fekvő Kocsordról származik. Több, mint húsz évvel ezelőtt került Balatonszárszóra, elhozva nekünk a felső-tiszavidék, a beregi táj hímzéskincseit, motívumait. Először saját szövésű vásznakra, később takácsvászonra dolgozott, nagyrészt szálszámolásos keresztszemes, vagdalásos technikával. Magyarország számos városában volt már kiállítása, de alkotásait az ország határain túl is jól ismerik, keresik a műértő emberek.

Eltűnő mesterségek nyomában: a fazekas

Ha fazekas műhelyt keresünk, akkor azt a legnagyobb természetességgel Korondon tegyük. Emberemlékezet óta élnek és nevelődnek ki itt a fazekas mesteremberek. Korond egy félreeső zegzugos kis utcájában járunk. A ház, ahol megállunk a Máthé családé. Hajdanán itt kezdődött minden, vagy legalábbis amíg vissza tud emlékezni a család. Ugyanis az ezernyolcszázas évek végén a dédnagyapa itt formálgatta az első agyagedényeket, amelyeket a vásárban értékesített. Azóta már sok pala került ki a földből, és alakult haszon- vagy éppen dísztárggyá, azonban néhány dolog változatlan maradt. Például a családban az első fiúgyermeket szokás szerint az apa után nevezték el, így ma is Máthé K. Istvánnak hívják a fazekasmestert.

A legifjabb István még az iskolapadot koptatja. István büszkén mutatja dédapját és az öreget körülölelő családját a falon lógó képen. Ő még ekkor nem is élt. A képen is jól látható a vásárra előkészített cserépedény halom. A kép itt készült az udvaron, ahol most csend honol, csak a cirmos oson keresztül nagy óvatossággal. A műhely egy utcával arrébb van, ott építettek házat István szülei, a jelenleg élő legidősebb Máthé K. István és felesége. A közeli családi ház mellett fűtött műhelyben zajlik a munka. Amikor megérkezünk Árpád, István testvére az éppen száradó edényeket mártja kaolinba, majd újra visszateszi száradni. Jól megtervezett lépésekben halad a cserépedények készítése, nem lehet félbehagyni a munkát.

Még bele sem kezdünk a mesterség rejtelmeinek megismerésébe, amikor megjelenik István bácsi is. Ő már rajta volt a fotón, igaz akkor még fiatalemberként. „Tizenhárom évesen már dolgoztam, akkor már olyan edényeket készítettem, amiket Bukarestbe vittek eladni” – emlékezik vissza. A mesterséget négy öccsével együtt édesapja mellett tanulta. „Nem is tanultuk” – javította ki magát – „hanem beleszülettünk.” Gyerekekként a mindennapi játékkal tanulták meg a mesterséget. A műhelyben először csak szórakozásból gyurmáztak az agyaggal, majd fokozatosan munka lett belőle. A családban a férfiak feladata a fazekalás, a festést az asszonyok végzik. Ezt most is így van. Ifjabbik Máthé K. István és Árpád végzik a munka férfira eső részét. A feleségek pedig mázolják az edényeket. „A fazekalás és a kimázolás a mesterség lényege” – erősíti István bácsi. Ha az ember keze nem áll rá ezekre, akkor felesleges a fazekassággal foglalkozni. A többivel ellentétben ez nem tanulható.

Ötvennégy, mások szerint ötvenhat „fogás” van a mesterségben, amíg a palából meglesz a kész termék. A két fazekas generációval közösen próbáljuk meg nagy vonalakban áttekinteni a fazékkészítés rejtelmeit. A Máthé család vérében van a fazekasság minden mozzanata, így félszavakból megértik egymást, amikor a mesterségről esik szó. Hogy én, a szakmától idegen is értsek valamit, Józsa László a Korondi Fazekasok Szövetségének elnöke segít. A cserépedények alapja a pala. Ezt a „szekeresek” hordják Szakadátból a műhelyeknek. Mielőtt a korongra kerülne, megfelelően elő kell készíteni. Többszöri darálás és locsolás után kaolinnal adják meg az alapot, majd gyúrással készítik elő az agyagot.Mielőtt felkerülne a korongra, felgolyózzák, azaz a készülő cseréptárgy méretéhez megfelelő mennyiségű agyagot formálnak golyóvá. Ezt „felütik” a korongra, ahol következik a középre helyezés. Az agyagot többször felhúzza, és lenyomja a fazekas, mielőtt kialakítja a formát. A finomhangoláshoz „késeli” a formát és kialakítja a belsejét. Miután megvan a forma, félreteszik száradni.

Ha elérte a megfelelő keménységét, de még nem száradt ki, akkor jöhet a fülezés és a hibák kijavítás. Kaolinnal tömítik a belső részt, hogy a későbbi használatkor megfelelő legyen. A rajzolás után „zsengélik” az edényeket. Ez az első égetést jelenti, ugyanis ezután még mázolják, majd újból visszateszik a hagyományos fafűtéses kemencébe és véglegesen kiégetődik az ezer Celsius fok körüli hőmérsékleten. Az edények ekkor elnyerik végső szilárdságukat és ragyogó csillogásukat. István bácsi keze alól sok alkotás kikerült. Egy alkalommal a Balatonnál kirándultak, Simándi József operaénekes balatoni villájába tettek látogatást. „Amikor az ajtón beléptem rögtön két tányéromat pillantottam meg a falon.” – emlékszik vissza István bácsi. A szakmának voltak mély pontjai az évek során, de most újból erőre kapott. „Román vidékre rengeteg edényt visznek eladásra. A család több generáció óta ezzel foglalkozik, hogy a gyerekek ezt tovább szeretnék-e csinálni, még nem tudjuk. Nem erőltetjük őket, ez nem olyan, amit lehet erőltetni” – ezt már a fiatal Máthé K. Istvántól tudom meg.

Maga is szőtt, s gyakran vett kézbe tűt és cérnát, hogy hófehér vászonba hímezze álmait, vágyait. Évtizedekig gyűjtötte a még fellelhető cserépedényeket, somogyi szőtteseket. Gazdag kollekcióját Tabnak ajánlotta fel, ahol vélhetően állandó kiállításon tekinthetik majd meg az érdeklődők. Mérlegképes könyvelő az alapvégzettsége, de volt mosogató, raktári segédmunkás, adminisztrátor, könyvelési csoportvezető, s könyvelő is. Egy évtizedig a Somogytervnél dolgozott, majd Szennába került, ahol 1977-87 között várta a látogatókat. Sokak szerint a falumúzeum lelke volt.